Ars poeticám? Ha a költészetnek még egyáltalában van létjoga (szerintem nagyon is van), az ma nem lehet más, mint az élet, a világ szüntelen és minden eddiginél makacsabb humanizálása. Nemcsak közvetlenül a tech­nikai fejlődésről van szó, ami az élettelen szerkezetek felé terelte az ember figyelmét, hanem arról is, hogy a technikai fejlődés soha nem sejtett pusztító erőket szabadított fel s roppant kísértést a sötét indulatok: a hatalomvágy, az önzés, a kapzsiság kiélésére.
A humanizálás ma nem csupán emberiesítés, emberhez-alkalmazás, hanem az ember-ideál, a morális-ember szolgálata is, jobban, mint bármikor. Verseimmel ebben szeretnék segíteni.
A törvényt, a dolgok és jelenségek lényegét igyekszem megragadni és kimondani, tízes találatokra törekszem, tehát szűkszavúságra. Irtózom a bőbeszédűségtől, a mellébeszéléstől, szeretem a zenét a versben, de nem azonosítom a tankönyvek s olykor a nyelvészek igénytelenségével: a rit­mus, jó esetben a szótestek, a hangok valamiféle muzsikájával. A zene szá­momra sokkal mélyebb és összetettebb jelenség: legalább akkora szerepe van benne a szavak és mondatok „árnyékának”, gondolati, fogalmi, hangu­lati tartalmának és kisugárzásának, mint az érzékszervekkel közvetlenül felfogható megjelenésüknek.
Híve vagyok a költészet demokratizmusának, de nem a pökhendi műveletlenség kiszolgálásának, hanem annak, hogy aki fárad érte és akar­ja, aki hajlandó szellemi és érzelmi erőfeszítésre, az kapja is meg jutalmát: a műalkotás élvezésének örömét.

                                                                                                                        Csorba Győző. Rádióinterjú – Költők albuma.

A világ tele van olyan tényezőkkel, melyek eltérítik az embert a művészettől. Nemcsak az irodalomtól, hanem egyáltalán a művészettől. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy egyedül a művészet képes arra, hagy az emberben megőrizze a humánumot. Erre a tudomány nem alkalmas. A tudomány legföljebb szolgálni tudja a humánumot, vagy ártani tud neki. Mert ha például egy orvosi fölfedezés egy emberi ember kezébe kerül, akkor áldássá válik. Ha viszont egy bestia birtokába jut, akkor átok lesz belőle. Jelenleg az a legnagyobb és legfontosabb teendő, hogy az emberben minden erővel őrizzük meg a homót és a vele kapcsolatos egyéb dolgokat, amiket általában humánumnak szoktunk nevezni. Ezért kell verset írni. Ha az ember saját történelmi tapasztalataira gondol, nyilvánvalóan azt látja, hogy a jóval mindig szemben áll a gonosz. A jó morális kategória, és ha az értelem és érzelem mellé harmadiknak odateszem a morált, akkor sajnos azt kell mondanom, hagy az EMBER (csupa nagybetűvel) morálisan nem lett jobb a belátható történelmi múlt során. Az az érzésem, hogy ötezer évvel ezelőtt az ember morálisan éppen olyan volt, mint most. Csak legfeljebb az eszközei és a lehetőségei voltak mások. Leggyorsabban sajnos éppen az egymás elpusztítását szolgáló fegyverei fejlődtek. Persze tagadhatatlan, hogy bizonyos korok kitermelnek olyan erőket – és itt nem egy emberre, hanem a kor legjobb törekvéseit képviselő csoportokra gondolok –, melyek igyekszenek a felgyülemlett értéket, a törekvések „fölét” leszedni, és törvénnyé emelni.

A hazatérés vágya. Interjú. A kérdező Vörös T. Károly.
Népszabadság. 1987. május 1. 13. p.